– Újra Tanzánia, minthogy járt már arrafelé, amikor a Simba SC-t irányította 2015-ben. Azt megelőzően is dolgozott a fekete kontinensen, a ruandai Police FC-t vezetve. Ennyire bejön önnek Afrika?
– 2010-ben vetődtem először Afrikába, bár ódzkodtam elfogadni az ajánlatot. Háromszor hívtak, mindig nemet mondtam, a negyedik után beadtam a derekam: rendben van, küldjetek egy repülőjegyet, megnézem, mi vár rám, ha tetszik, tárgyalhatunk. És mert tetszett, aláírtam. Azt gondoltam, rövid ideig maradok, lett belőle három év. Idővel a család is csatlakozott.
– Cseppnyi félsz sem volt önben? Mert azért mégiscsak az egykor véres Ruandába, a rövid ismerkedés ellenére a totális ismeretlenbe költözött?
– Persze, hogy volt bennem félsz, de ahogy említettem, a negyedik telefonhívás után kértem egy repülőjegyet, ami két órával később a számítógépes postafiókomban landolt. Kigugliztam gyorsan néhány dolgot az országról, másnap elutaztam, lesz, ami lesz alapon.
A reptéren testőrök fogadtak, elvittek egy elég grandiózus épületbe, annak az egyik irodájában egy úriember fogadott. Kiderült, a katonaság főparancsnoka, az ország harmadik embere az elnök és a miniszterelnök után, és hogy ő telefonált nekem négyszer… A parancsnok barátja volt a rendőrfőnök, a belügy csapata, a Police FC keresett ugyanis trénert.
A főparancsnok megígérte neki, hoz a csapatának egy jó edzőt. Rám esett a választás, én pedig igyekeztem hálás lenni a harmadik, majd a második hellyel, valamint a két kupadöntővel. Három év után elfáradtam, haza akartam jönni, csakhogy érkezett egy ajánlat Vietnámból. Két év múltán tértem vissza Afrikába, amikor Tanzánia legnépszerűbb klubja, a Simba SC hívott. Errefelé úgy tartják, 20 milliós rajongótábora van a csapatnak, csak az Instagramon több mint ötmillióan követik. Januárban érkeztem, fél évig irányítottam a csapatot, nyertünk kupát, harmadikok lettünk a bajnokságban, pedig lentről indultunk.
– Miért nem maradt?
– Nem tudtunk megegyezni. Mások voltak az igényeim, mint amit kínáltak. Hazajöttem. Edzettem a Siófokot és a Szegedet, aztán viszont beütött a világjárvány, ami egy csomó lehetőséget elvett, hívtak volna ugyanis vissza Afrikába és Ázsiába. Azt viszont időközben eldöntöttem, Magyarországon nem vállalok már munkát felnőttcsapatnál. Inkább gyerekekkel foglalkoztam Maglódon.
– Kiábrándult?
– Igen. Belefáradtam abba, hogy állandóan meg kell magyaráznom, miért kell annyit edzenünk. 2006 óta edzősködöm, jártam Kínában, Ománban, Vietnámban Afrika előtt,
soha, sehol nem kellett megindokolnom, miért kell sokat melóznunk, csak Magyarországon. Meguntam. Vérprofinak tartom magam, aki tudja, a futball nem csupán egy sport, hanem kőkemény munka és kőkemény biznisz, rendkívül fontos komponense immár a pénz, ami mindenhol jelen van, nem csak a Bajnokok Ligájában, otthon, az NB I-ben is. Én pedig úgy gondolom, ha valaki ebbe pénzt tesz, ha dotálja, amit csinálsz, nekünk azt viszonozni kell, amit csak úgy tudsz, ha rengeteget dolgozol. Mert abból születnek eredmények. Úgy pedig azt érezheti a mecénás, van értelme támogatni a klubot.
Sajnos azt tapasztaltam otthon, hogy ez a játékosoknak nem tetszik. Hogy inkább a bratyizós edzőt preferálnák. Pedig velem is meg lehet beszélni a dolgokat, csak épp edzés után egy kávé mellett, és nem a pályán. Az edzés másról szól. Mindenkinek megadom a tiszteletet, de azt szeretném viszont megkapni, ennek módja, ha valaki alázatot, megfelelő hozzáállást mutat. Nem miattam, a futball iránti elkötelezettségéből fakadóan. Ez az én edzői filozófiám. Látom már persze a kommenteket, „mit akar ez a köcsög szerb, jár a szája, hol dolgozott eddig”, ettől még így gondolom.
– A jelét sem látta annak, hogy ez jó irányba változna?
– Szerintem a magyarországi edzőkeresés mikéntje is arról árulkodik, hogy nem. Hívnak a menedzserek, hogy itt meg itt benne vagyok a pakliban. De sosem értettem, miért nem kér tőlem egyetlen tulajdonos vagy sportigazgató sem önéletrajzot. Honnan tudják akkor, hol dolgoztam, milyen eredményekkel? Mi alapján rostál? Minden nincs fent a Transfermarkton. Vagy más a kritérium, mint az eredmény, a tapasztalat? Fizetnem kéne a sportigazgatónak, hogy engem válasszon? Csorgassak vissza néhány százalékot? Ezen múlna? Ezt nem értettem soha, mert a világon mindenhol CV-t kérnek elsőre. Mielőtt visszatértem volna Afrikába, vagy tíz jelölttel versenyeztem, de ismerték a múltamat, hogy mit értem el Tanzániában. Azt kellene követnie egy interjúnak, amelyben elmondom, mit gondolok a futballról, a rám váró munkáról, amikor megismerhetik a karakteremet. Ez lenne a természetes.
– És nem így működik?
– Á, dehogy! Soha nem hívtak be egyetlen beszélgetésre sem, pedig azért megfordultam stadionokban, nem tűntem el, azt is tudta mindenki, mennyit dolgoztam külföldön, előfordult, hogy én szóltam, itt vagyok. Lehet, hogy nem értették az akcentusom miatt… Nem mutyival akartam állást, azért szóltam, hogy üljenek le velem beszélgetni, hadd mondjam el, mi a játékfelfogásom, mit szeretnék megvalósítani, és ha azok alapján engem akarnak, dolgozzunk együtt. Soha meg sem interjúvoltak.
Ettől még büszke vagyok arra, amit Magyarországon letettem az asztalra. Nem szégyellem, hogy otthon a Maglód maradt nekem, az U13-as együttesét is azzal az attitűddel irányítottam, mintha a Real Madridban dolgoznék.
Mert maximalista vagyok, a kemény munkában hiszek, és nyerő típusnak gondolom magam. Ilyen voltam játékosként is. Sajnáltam is otthagyni a gyerekeket, de amikor befutott az újabb afrikai ajánlat, a családdal úgy döntöttünk, bele kell vágnom. Dolgoztam a legnagyobb klubban, most egy kisebbel kell megmutatnom, mit tudok. De szimpatikusnak találom a projektet.
– Mégis, mi vonzza oda újra és újra?
– A realitás. A való élet. Nincs csillogás, mert általában nincs mit megcsillogtatni, de ami van nekik, annak örülnek. Persze, van néhány nagyon gazdag ember, de nagyon sok a szegény, mégis mosolyognak. Pedig valóban nehéz itt az élet. Meg olykor abszurd, mint az velünk az első fordulóban történt. Egy nappal a meccs előtt még azt mondták a vezetők, mindenkinek megvan a játékengedélye, a kezdés előtt másfél órával aztán kiderült, épp egy tucatnyi játékosé hiányzik. Nyolc emberrel álltunk fel. Példátlan, tudom. Egy aztán megsérült, a meccs félbeszakadt. Ilyen is előfordul errefelé, de a második fordulóra minden rendben lett, a teljes csapattal döntetlenre végeztünk, a harmadik játéknapon 3–1-re nyertünk egy jóval esélyesebb együttes ellen. „Goran, nem maradsz te itt sokáig, komoly csapatok akarnak”, ezt hallom mindenfelől, de nem foglalkozom vele, a szívem-lelkem beleteszem ebbe a munkába. Pedig nem nagy pénzért foglalkoztatnak, de megvan a célom, azért dolgozom. Mindenekelőtt pedig jól érzem magam.
Európában mindenki versenyez, senkinek semmi nem jó, infláció van, háború, senki sem boldog, ebből is elegem lett. Itt, ha kevés is jut, örülnek neki. És bár fehér vagyok, így kitűnök, elfogadnak, mert értékelik a hozzáállásomat, valamint hogy ugyanakkora tiszteletet mutatok a takarító, illetve az elnök iránt.
– A klímát lehet bírni?
– 700-800 méter magasan lakom, 27-29 fok van, ha lemegy a nap, leesik 20-ra. Szuper szállodában vagyok, nem mintha bármi luxusra vágynék. Egyedül sofőrt kértem, mert itt azért komplikáltabb lenne vezetni. Testőrt is akartak mellém állítani, minek, kérdeztem vissza. Feljutó csapat vagyunk, épp egy névváltoztatáson átesve: Kitayosce SC-nek hívták eddig a klubot, a negyedik fordulótól azonban Tabora United a neve a város miatt.
– Egyedül van?
– Mindig egyedül megyek, aztán ha minden patika, jön utánam a család. Legalábbis eddig így volt, de ma már nagyok az ikrek, a lányom épp Erasmusszal tanul külföldön, a fiam ugyancsak külföldön tanul és focizik, a feleségem Budapesten dolgozik. Azelőtt rendre követtek, Kínába, Vietnámba, Ruandába is.
– Ruanda és Tanzánia szomszédos országok, persze egészen mások a méretei. De azon túl is tapasztal különbségeket?
– Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Tanzánia 60 millió lakosú állam, a nemzeti parkjai miatt is elképesztő a turizmus, érthetően: lenyűgöző, ahogy öt méterre tőled megjelenik a zebra, a zsiráf, az elefánt. Ez a fajta szabadság engem is vonzott. Ami a futballt illeti, említettem a Simba popularitását, félelmetes a rajongás. Az ugye bevett szokás, hogy egy nagy diadal, a bajnoki cím vagy kupaelsőség után a magasba dobálják az edzőt, engem elkezdtek a harmadik fordulóban a harmadik gólunk után.
Tisztelnek az őszinteségemért, hogy úgy melózom, mintha egy európai topcsapatban dolgoznék, hogy harcolok értük, hogy jobb ételeket kapjanak, jobb szállodában lehessenek a meccsek előtt. Naponta adom az interjúkat, mindig elmondom, Szerbiában születtem, de Budapestről jöttem. Fontosnak tartom, hogy méltóképp képviseljem Magyarországot.
Ezért is esett nagyon rosszul, hogy míg 2013-ban tíz évre kaptam meg a tartózkodási engedélyt Magyarországon, most csak ötre, hogy egy olyan kosárba helyeztek, ahova az itt azelőtt nem járó pakisztáni, indiai, szerbiai bevándorlókat.
– Visszatérve a futballhoz, mi jellemző a mai afrikai játékosokra?
– Hogy nagyon éhesek a sikerre, emiatt aztán partnerek a munkában. Nyilván azért is, mert tisztában vannak azzal, a kitörésnek nincs más útja. Az csak természetes, hogy brutális a testfelépítésük, mindegyikük csupa izom, technikailag vannak képzettebbek és kevésbé képzettek, de a lemaradást az utóbbiak a megfelelő hozzáállással pótolják. Az utolsó leheletig küzdenek. Az edzői paletta pedig színes, a két országban vannak trénerek Németországból, Brazíliából, Portugáliából, Spanyolországból.
Tanzániában és Ruandában is létesítettek akadémiákat, egész Európából figyelik ugye ezeket a neveldéket. A 17-18 éves afrikai futballistákat olcsón lehet megszerezni, és hatalmas lehetőségek rejlenek bennük.
A Crvena Zvezda tíz fiatalt vett Ghánából aprópénzért, ha csak egy válik nemzetközi szintű játékossá, már nagy bizniszt csinált. És ugye itt mindenki focizik, mezítláb, kövön, homokon, mint nálunk egykor a téren, ahova lementünk tízen egy labdával, és rúgtuk amíg bírtuk.
– Mi jelenti a legnagyobb nehézséget a velük való munkában?
– A türelem hiánya. Rögtön akarják a sikert, alig várják, hogy elrepülhessenek a kontinensen túlra. De egy fiatal nincs még tökéletesen felkészülve arra, hogy abban az eredménykényszerben, olyan nyomás alatt is megállja a helyét, ezért próbálom velük megértetni, hogy legyenek türelemmel. Ha pedig sikerül kijutniuk, mindenáron meg akarják mutatni, ott a helyük. Magyarországon is úgy kéne gondolkodni egy fiatal futballistának, hogy ha már egyszer külföldre igazolt, próbáljon megragadni, ne akarjon hazajönni, elvégre innen indult. Még tovább akarjon kapaszkodni, ne visszajönni, úgy mire viszi?
– Talán összefügg ezzel, hogy amikor Szegeden dolgozott, azt nyilatkozta, a magyar játékosok félnek keményen edzeni, dolgozni, futni. Miért van ez vajon? Mert már gyerekkorukban nem követelnek meg tőlük elég munkát?
– Edzőkérdés. Nem akarom én a játékosokat bántani, a magyar futballt se, a kritika jó szándékból fakad. Ha azt mondod a gyereknek, „gyerünk, tízszer 50 méter futás, maximális erőbedobással”, akkor ezt fogja megszokni. A tízszer 50-et. És nem lesz neki furcsa Németországba kikerülve, hogy nagy a tempó. Mert ugye ezt szoktuk tőlük hallani. Németországban fejeztem be a pályafutásomat, még ha alacsonyabb osztályban is, ott bizony mindenki a maximumon készül.
Ha az edző az U7-től mindig odafigyel, minden nap tüzeli a játékosokat, a magas intenzitás, a nagy iram lesz a természetes, és nem csodálkozik el annyira kint. A 16-17 évesen kikerülő 25 játékosunkból miért jön vissza 23? Nem jó Hollandiában, Olaszországban, Angliában? Olyan rossz ott az élet? Nem jó az Ajaxban? Kis klub?
– De miért nem teszünk beléjük elég munkát? Túlféltés? Nehogy agyonhajtsuk őket? Óvatoskodnak az edzők, amitől aztán elkényelmesednek?
– A foci egyszerű játék. Sokat kell futni, és pontosan kell passzolni. Ha ez a kettő megvan, a támadás és a védekezés is működik. Csak ezt valószínűleg sokan nem értik.
Kiemelt kép: Tabora United FC Instagram