Terjed az interneten egy humoros mém, amely azt mutatja be, hogy a Manchester United szurkolóinak élete szinte ördögi kör az elmúlt években. Jön egy új edző, adott esetben vannak jó eredmények, majd indul a visszaesés, elküldik a trénert, és kezdődik minden az elejéről. Erik ten Hag eddigi regnálása kapcsán ez a folyamat nagyon pontosan lekövethető: a holland szakember megérkezett, és bár két vereséggel rajtolt, utána a körülmények ismeretében kifejezetten korrekt szezont hozott a ligakupa megnyerésével, az FA-kupa döntő elérésével és azzal, hogy végül viszonylag magabiztosan kormányozta legjobb négy közé a gárdát.
Ráadásul úgy tűnt, a nyári átigazolási időszakban tovább erősödik a csapat. Kulcsposztokra (center, védekező középpályás, kapus) érkeztek minőségi játékosok, és – ugyan a kívántnál és az ideálisnál lassabban – de megindult a létszám felettivé váló futballisták elvándorlása is. Ennek megfelelően jogos elvárásnak tűnt, hogy a rekordbajnok legalább szilárdítsa meg a helyét a legjobb négyben. A Wolverhampton Wanderers és a Nottingham Forest elleni szenvedős győzelmek mellett azonban a Tottenham Hotspur, a Brighton, az Arsenal és a Bayern München is felülmúlta Ten Hag csapatát a szezon első heteiben. A Bajnokok Ligája-vereség még kalkuláltható kudarcnak tekinthető, de a bajnokságban eddig összeszedett kilenc pont nagyon kevés. Elöljáróban pedig annyit elárulhatunk, hogy a holland edző legnagyobb szövetségese jelenleg a versenynaptár, nehezebb sorsolással ugyanis akár az egész idény is elúszhatna a következő hetekben.
Ten Hag felelőssége
Az Ajaxot korábban BL-elődöntőig vezető tréner manchesteri munkásságát két aspektusból érdemes vizsgálni. A fontosabb persze a pályán nyújtott teljesítmény, de nem elhanyagolható a szervezeti kultúra felépítése sem. Ole Gunnar Solskjaer és később Ralf Rangnick átmeneti időszaka alatt a United ugyanis utóbbi szempontból is súlyos válságba került.
A holland edző viszont kezdetektől fogva megfelelő karakternek tűnt ahhoz, hogy szervezettséget hozzon a patinás, ám évtizedes szinten szenvedő klub életébe. Ebben a tekintetben pedig az első szezon sikeresnek is volt mondható. Ten Hag jól kezelte a személyes konfliktusokat (a legeklatánsabb példa nyilván Cristiano Ronaldo esete volt), szigorú, mindenkire érvényes szabályokat hozott (Marcus Rashford például azért került a padra egy Wolverhampton elleni bajnokin, mert elkésett a csapatmegbeszélésről) világosan kommunikált a szurkolókkal és a sajtóval, elkezdte saját képére formálni a klubot. És bár mint említettük, jelenleg igen nagy a baj, a csapathoz közel álló újságírók szerint a játékosok továbbra is mögötte állnak, valamint a klub vezetősége is megüzente, hogy nincs veszélyben a holland állása, munkájának ezen része tehát túlélheti a mostani viharos időszakot is.
A másik területen viszont jóval vegyesebb a kép. A sport egyik legősibb teoretikai kérdése, hogy az edző személye és a keret minősége, összetétele milyen módon hat egymásra. Természetesen nagyon szerves kapcsolatról van szó, de az arányok és a hangsúlyok sok mindent meghatároznak. Minden bizonnyal maga Ten Hag sem gondolta volna, hogy azzal a felfogással fogja teljesíteni első manchesteri szezonját, amivel végül megtette.
Az első két súlyos vereség után a holland sokat egyszerűsített az elképzelésein, és arra alapozott, amire már elődjei is; a direkt játékra. Az első szezonban ez – mivel eredményekkel is társult – vállalható kompromisszumnak tűnt, mostanra viszont jogos elvárás lehetne egy jobban meghatározható alapjáték. Amikor a holland menedzser arról beszél (és mostanában elég sokszor teszi), hogy a világ legjobb kontracsapatát szeretné látni a pályán, az nem tűnik túl határozott víziónak. Pontosabban az elképzelés maga lehetne határozott, de az lehet az érzésünk, hogy Ten Hag a körülményekre hivatkozva mondja mindezt, meglepődnénk, ha tavaly ezekkel a célokkal érkezett volna Manchesterbe. A szélső védők helyét – főként letámadásban – nem találja (ez egyébként még a Burnley elleni bajnokin is megfigyelhető volt), leigazolta úgy Mason Mountot, hogy láthatóan nincs igazából ötlete arra, hol is szeretné használni, az együttes támadójátéka pedig mintha ugyanazokra az automatizmusokra épülne, mint eddig.
Továbbra is nagyon sok a kérdés a felállási formák és a játékosok feladatköre tekintetében, de van ezeken felül egy másik szakmai probléma, ami már az edző első szezonjában is megfigyelhető volt. A Manchester United kifejezetten hajlamos az összeomlásra; ebből következnek az olyan nagy vereségek, mint az előző idényben a Manchester City vagy a Liverpool ellen bukások, illetve ennek folyománya az is, hogy hiába láttuk ebben a szezonban is több mérkőzésen (a Bayern, a Brighton és Tottenham ellen) jól kezdeni a Unitedet, az első nem várt eseménynél teljes káosz lett úrrá a csapaton. Persze ennek sok oka (erőnléti, pszichológiai) lehet, de ha egy lassan másfél éve fennálló problémáról van szó, hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a csapat taktikailag sem elég nyomástűrő, illetve Ten Hag nem nyúl bele jól a mérkőzésekbe (a cseretaktikáját is nagyon sok kritika éri).
A baj mindig csőstül jön
Ugyanakkor a holland edző hibáinak elismerése mellett arra is muszáj kitérnünk, hogy a balszerencse és a rossz egyéni döntések egészen unikális elegye nehezíti meg jelenleg a munkáját. Ten Hagnak folyamatosan nyolc-tíz sérülttel kell számolnia, akik közül Lisandro Martínez és Luke Shaw egyértelműen az alapcsapat tagja, de minden bizonnyal Mountnak és a most szerződtetett, lassan játékra jelentkező Sofyan Amrabatnak is fontos szerepet szánna. Hogy az egy poszton játszó Shaw és Tyrell Malacia egyszerre dől ki hosszú hetekre, majd a helyükre érkezett Sergio Reguilón is megsérül (vele kapcsolatban még várunk a pontos diagnózisra), az tényleg burleszkbe illő sorozat, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy Anthony a vele szemben megfogalmazott vádak, Jadon Sancho pedig személyes ellentétek miatt marad ki most már rendre a keretből, bizony könnyű belátni, hogy az edző kényszerpályán mozog.
Persze itt rögtön hozzá kell tenni, hogy ezek a sérülések és távolmaradások csupán részben foghatók a balszerencsére, minden bizonnyal nem véletlen, hogy a csapat nemrégiben új vezető orvost nevezett ki a korábban az Arsenalnál is alkalmazott Gary O’Driscoll személyében, illetve az sem segít a helyzeten, hogy Ten Hag alig-alig rotált az előző idényben.
Hogyan tovább?
Erik ten Hagnak most a versenynaptár siethet segítségére. A Manchester United számára hat olyan mérkőzés következik, amelyek közül egyedül a Brentford elleni tűnik igazán veszélyesnek, de azt is hazai pályán játszhatja a csapat. Ez az időszak alkalmas lehet arra, hogy a sérültek közül néhányan visszatérjenek, illetve pontszám tekintetében is egyenesbe jöhetnek Bruno Fernandesék. Persze, ha ez sikerül is, a trénernek megoldást kell találnia a fentebb sorolt problémákra.
Edzőváltásról minden bizonnyal egyelőre azért nincs komolyabban szó, mert a Manchester United vezetősége és szurkolóserege elég bizonyítékot kaphatott arra az elmúlt évtizedben, hogy nincs értelme hirtelen érzelmi felindultságból döntéseket hozni. Ten Hag munkája tehát egyelőre nincs veszélyben, de rövid időn belül javulnia kell a játéknak, hogy ez így is maradjon.
Kiemelt kép: Getty Images
