– Nemrég pótolhatatlan veszteség ért. Édesapád, idősebb Koman Vladimir 59 éves korában elhunyt. Kérlek, fogadd őszinte részvétemet.
– Köszönöm szépen. Nagyon fontos szerepet töltött be a családunkban, sajnos túl korán ment el.
– Maga is futballista volt, később edzőként tevékenykedett. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy labdarúgó legyél?
– Persze. Mindenekelőtt neki köszönhetem, hogy az lettem. Apu szerettette meg velem ezt a sportágat, egészen kicsi koromtól fogva sokat foglalkozott velem, ő ültette el bennem az alapokat, valamint rengeteg időt, energiát, türelmet és figyelmet szánt arra, hogy profi játékos legyen belőlem. Szinte mindent feláldozott ezért, örökké hálás leszek neki mindazért, amit kaptam tőle.
– Ő immár odafentről, mi viszont még innen figyeljük a pályafutásodat. De látunk még a pályán? Mi a helyzet most?
– Apu halála sok mindent zúdított rám, sok feladatot és felelősséget, aminek eleget kellett tennem a családomban, anyukámnak is a támasza vagyok ezekben a nehéz időkben.
Nem is tudtam volna az utóbbi hetekben a focira koncentrálni, de tervezem a folytatást, úgy készülök, hogy télen újra lesz csapatom.
– Nyáron, téged is beleértve, több húzóemberétől megvált a Diósgyőr. Eppel Márton például a lengyel élvonalba szerződött és már gólt is szerzett a Warta Poznanban. Mit szólsz a korábbi csapattárs sikereihez?
– Örülök Marci sikereinek. Kevesen tudják, de az előző szezon során rengeteg sérüléssel bajlódott, a hajrá pedig már egy kicsit mentálisan is nehézzé vált számára és végül műtéttel fejezte be az idényt. Külföldön kapkodnak a gólerős csatárokért, itthon nem annyira. De örülök, hogy jó helyre került, az Ekstraklasát én jobb bajnokságnak tartom a magyarnál, Marci pedig bizonyítja, hogy hiba volt őt leírni, ott is helytáll.
– Várhatunk részedről is esetleg egy ilyen szerződést?
– Nem, nem valószínű. Az az igazság, hogy Marci két évvel fiatalabb nálam, én már 34 is elmúltam, nem tűnik reálisnak, hogy nagy klubok kapkodjanak utánam, sok a tehetséges fiatal futballista a világon, hozzájuk képest én már nemigen jelentek befektetési lehetőséget a kluboknak.
– Miért kellett eljönnöd Diósgyőrből? Korrekt volt az elválás?
– Nagy változások mentek végbe az első csapatnál a feljutás után, valóban rengeteg játékos távozott. Nekem még egy év volt a szerződésemből, de a klub nagyon korrekt volt, egy szavam sem lehet.
– Fájt?
– Nyilván fáj, ha az ember eltervez valamit és a dolgok végül másként alakulnak, csalódott lesz. Nekem is volt egy tervem, egy célom, amikor hazaigazoltam. Ez pedig az volt, hogy újra az NB I-ben játsszak a Diósgyőrrel.
Sajnos a futballban gyorsan változnak a dolgok, én pedig már vagyok annyira tapasztalt, hogy ne lepődjek meg semmin. A foci ilyen.
– Ki miatt kellett eljönnöd? A klubnál valaki azt mondta, hogy Voli, köszönjük, amit értünk tettél, de már nem számítunk rád?
– A klub tényleg korrekt volt. Azonban ebben a sportágban sokszor a vezetőedző szava nagyban befolyásolja a játékosok sorsát. Itt is valami ilyesmi történt.
– Követed még ettől függetlenül a csapat szereplését?
– Igen, természetesen. Nincs bennem semmilyen rossz érzés, sőt örülök a csapat szereplésének és mindig öröm látni, hogy néhány korábbi csapattárs magasabb szinten is helytáll.
– Ha már a magyar élvonal szóba került: te sokfelé megfordultál, játszottál Olaszországban, Oroszországban, Franciaországban, Törökországban, Iránban, az Egyesült Arab Emírségekben, Indiában. Milyennek találod a magyar bajnokságot?
– Szerintem az NB I ebben az idényben egy kicsit alacsonyabb színvonalat képvisel, mint korábban. Alacsony minőségű külföldieket látok és gyenge fiatalokat. Biztos, hogy nem segít az sem, hogy mindenféle szabályokkal támogatva és védve vannak, nem készülnek fel a profi életre, a harcra.
Nem azért kerülnek be sokszor a csapatba, mert annyira jók, hanem mert a klubjuk pénzt kap értük. Amit a leginkább fájlalok, hogy egyáltalán nem éhesek, kényelmesen megvannak a komfortzónájukban.
– Nem elég jók tehát a fiatalok? Gond van a képzéssel?
– Valami biztosan nem jó. Külföldre kerülve a többség két-három éven belül visszajön. Nincs fizikai és taktikai érettség, mert itthon nem kapják meg, külföldre kerülve pedig rácsodálkoznak, hogy magasak az elvárások és az edzéseken már az ifiben is mindenki úgy harcol, mintha az élete múlna rajta. Odakint is látják persze, hogy ezek a magyar srácok tehetségesek, de alapszintű hiányosságaik vannak és amennyire lehet, ugyan próbálják korrigálni, de ha nem megy, már jönnek is haza.
– Van bármi, amin változtatnál a magyar futballban?
– Igen, a fiatalszabály egyértelműen káros. Annak idején borzasztó egyszerű volt a helyzet, az játszott, aki jó volt. Azt nézték, hogy ki jó, ki nem. Nem azt, hogy idős vagy fiatal... Ajándékba senki nem kapott semmit. Mindemellett a saját nevelésű játékosokat azért előnyben részesíteném, mert jelenleg azt látom, hogy külföldön a magyar az légiós, de lassan már itthon is légiósnak számítanak a magyarok. Pedig minden országnak az a célja, hogy a saját bajnokságának a szintjén emeljen, lehetőleg minél jobb képzéssel és csak nagyon indokolt esetben szerződtetve légiósokat, de őket is csak akkor, ha jobbak, mint az adott ország labdarúgói. Ezzel szemben sok csapatnál azt látom, hogy olykor csak néhány magyar játékos lép pályára. Ebben biztosan van elmaradásunk, de ez csak az én véleményem.
– Térjünk át a karrieredre, amely igazán változatos és színes. Elégedett vagy vele?
– Igen, teljesen. Játszhattam számos országban, egy igazi topligában, a Serie A-ban, sok tapasztalatot gyűjtöttem, amire a foci nélkül esélyem sem lett volna. Mindent kihoztam belőle, amit lehetett, egyedül kicsit talán azt sajnálom, hogy az U20-as világbajnokság után a liverpooli szerződés nem jött össze.
– Volt realitása? Min múlt a dolog?
– Igazából nem tudom. Akkor rendelt vissza a Sampdoria a Baritól, és a nemzetközi porondra készültünk. BL-selejtező, amiből végül Európa-liga lett. Csak annyit tudok, hogy a Liverpool FC valóban érdeklődött, de ahhoz, hogy egy ilyen átigazolás megvalósuljon, szinte minden csillagnak együtt kell állnia. Az én esetemben valami hibádzott, de egyáltalán nem bánom, hiszen így is erős csapatban szerepelhettem, az olasz bajnokság akkoriban talán még inkább a topligák közé tartozott, mint manapság, én pedig egy patinás klub csapatkapitánya is lehettem néhány mérkőzésen.
– A Sampdoriával megjártad a Serie B-t is, majd váltottál és feljutáshoz segítetted az akkor szintén a francia második vonalban szereplő AS Monacót, ahol Marco Simone volt az edződ. Dolgoztál azonban a későbbi olasz szövetségi kapitánnyal, Gian Piero Venturával, valamint Walter Mazzarrival, Domenico Di Carlóval, Szlavoljub Muszlinnal vagy éppen Egervári Sándorral is. Volt kedvenc trénered?
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy minden edzőmtől igyekeztem tanulni, nem volna elegáns bárkit is kiemelni.
– És kedvenc játékostársad?
– Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy Antonio Cassano. Néha olyan dolgokat csinált az edzéseken, amiken csak ámultunk. Aztán persze olykor a meccseken is. Abszolút zseni volt. Azt, amit ő tudott, azt nem lehetett tanítani.
– Térjünk át a válogatottra. Sokan már utánpótlás-válogatott korodban megismertek, de itthon az a hír járta, hogy felnőttként Ukrajna is szerette volna, ha az ő színeiket képviseled és mivel Ungváron születtél, erre lett is volna lehetőség.
– Igen, ezeket a pletykákat én is hallottam, de csak beszéltek róla, hivatalos megkeresés nem történt, ami lehet, hogy azért volt, mert én mindig is tudtam, hogy Magyarországot szeretném képviselni.
– Milyen emlékeid vannak a válogatottnál töltött időszakodról?
– Csak jókat tudok elmondani. Volt egy nagyon szép szériánk akkoriban, rengeteg emlékezetes meccsünk, mint például Törökország vagy Svédország legyőzése. Sajnos a hollandok elleni 8-1-es vereségbe beleszaladtunk, de tudni kell, hogy az egy pokoli erős Oranje volt, mi pedig győzelmi kényszerben léptünk pályára Amszterdamban. Sajnos ez is a foci része, hogy néha belerohan az ember a késbe.
– Azután volt Szalai Ádám emlékezetes sajtótájékoztatója, tudtatok róla, hogy mire készül?
– Nem, nekem fogalmam sem volt róla. Mindenki másképp adja ki magából a felgyülemlett frusztrációt, Ádám úgy érezte, hogy meg kell szólalnia. Nem volt ez annyira váratlan egyébként, emlékezhetünk nem sokkal korábban Huszti Szabolcs levelére is. Valaminek történnie kellett.
– Az 1–8 után Egervári Sándort Pintér Attila váltotta, és nála kaptál utoljára lehetőséget a válogatottban. Közölte veled valaha is bárki az MLSZ részéről, hogy miért nem számítanak rád?
– Így van, Pintér Attilánál játszottam még, majd Dárdai Pál is meghívott, végül Bernd Storck irányítása alatt kerültem ki végleg a keretből. Senki nem mondott semmit, de szerintem ez így normális.
– Így viszont lemaradtál a válogatott sikerkorszakáról. Két Eb-részvétel zsinórban, sőt azóta biztossá vált a harmadik is. Mi a véleményed Marco Rossi válogatottjáról? Beszéltél vele valaha?
– Nem beszéltünk soha, de ismerem és elismerem a munkásságát. Már a Budapest Honvédnál is látszott, hogy nagyon jó edző. A válogatottat is szépen felépítette, azt hiszem, ez sem a véletlen műve. Természetesen nagyon szurkolok a srácoknak és örülök a sikereiknek.
Az is fantasztikus, amilyen körítést kap egy válogatott meccs mostanában, érezhető, hogy fociláz uralkodik az országban, csak azt sajnálom egy kicsit, hogy ez a magyar bajnokikat még nem érte el.
– Genova és Monaco után egyre keletebbre sodort az élet, játszottál Oroszországban, majd Iránban is, ahol akkoriban is elég feszült volt a politikai helyzet. Érzékeltél ebből valamit?
– Sokan féltettek Irántól, mert azt gondolták, hogy nem egy biztonságos ország, de én kiválóan éreztem magam. Ráadásul soha nem találkoztam kedvesebb, vendégszeretőbb emberekkel a perzsáknál. Az ország élhető, a bajnokság színvonalas volt, Ázsiában ott van a legerősebbek között. Két évet töltöttem ott és szerették volna, ha maradok még, azonban jött egy megkeresés Dubajból és úgy döntöttem, hogy odaköltözünk a családdal.
– Ez utóbbi alighanem érthető. Indiába hogyan kerültél?
– A Chennayin FC-hez konkrétan egy edző hívott már. Egy kicsit hezitáltam, de végül belevágtam és nem is bántam meg. Korábban olyan játékosok fordultak meg a klubnál, mint Alessandro Nesta, Marco Materazzi, Mikael Silvestre és a brazil Elano. Gondoltam, ha nekik jó volt, jó lesz nekem is. Aztán végül kellemes meglepetés ért, minden rendben volt, sőt marketing és csapatmenedzselés terén itt voltak a legprofibbak az összes klub közül, ahol valaha megfordultam. Érdekes tapasztalat volt.
– Már 34 éves múltál, anélkül, hogy leöregeznélek, megkérdezem: gondolsz már a karriered befejezése utáni időszakra?
– Igen, egyre többször eszembe jut, de ez természetes.
– Mik a terveid? Edzői pályára lépnél esetleg, mint az édesapád, vagy korábbi válogatott csapattársaidhoz hasonlóan sportvezető lennél, mint Hajnal Tamás, Juhász Roland vagy éppen Szalai Ádám?
– Nincs konkrét ötletem egyelőre, de logikusnak tűnne a labdarúgásban maradni, hiszen ehhez értek, világéletemben ezzel foglalkoztam, beszélek nyelveket és sok helyen megfordultam a világban. De az sem kizárt, hogy valami másba kezdek, most azonban egyelőre még futballozni akarok.
– Tehát a visszavonulás szóba sem jöhet?
– Nem. Szeretem a futballt, szeretem a pályák, az öltözők világát. Mindenképpen játszani szeretnék hamarosan.
– Esetleg a Haladásnál? Keretbe foglalhatnád a karrieredet, hiszen ott mutatkoztál be a felnőttek között még tinédzserként.
– A nyáron, miután eljöttem Diósgyőrből, érdeklődtem a Halinál az esetleges visszatérésről, de azt mondták, hogy nem illek bele a koncepcióba, túl idős vagyok.
– Az évek során sokat kritizáltak itthonról a szurkolók, amiért nem valamelyik európai topbajnokságban fociztad végig a pályafutásodat. Nekik üzensz valamit esetleg?
– Az embernek mindig vannak jó- és rosszakarói. A futballban a szurkolók néha szélsőségesek és nem értik, hogy mi miért történik, mert nem ismerik a részleteket. Ez hozzátartozik az élsporthoz. Azonban a karrieremet én alakítom, minden döntést én hoztam meg és hiszem, hogy minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. Ennek köszönhetem, hogy gyönyörű családom van és rengeteg helyen megfordulhattam a világban.
Mindig azt tartottam szem előtt, hogy nekem és nekik is jó legyen. Nem tartozom senkinek elszámolással.
Kiemelt fotó: dvtk.eu
