A nevét 1986-ban, a Steuau Bucuresti egész világot megrengető BEK-győzelme során ismerte meg Magyarország is. A román klub gyakorlatilag idegenben múlta felül a 2–0-ra végződő tizenegyespárbajban a Terry Venables irányította FC Barcelonát.
„Barcelonából körülbelül 40 ezren jöttek Sevillába a meccsre, tőlünk pedig jó, ha voltak ezren. Igaz, azt már nem tudnám megmondani, hogy közülük hányan tértek haza” – mesélte később Jenei az erdélyi Krónikának.
Itthon az 1980-as évek derekán még olyan világot éltünk, amelyben az Erdély szót is csak halkan mondták ki, a határon túli magyarságot pedig nem volt szokás emlegetni, dicsérni. Így aztán a történelmi Erdélytől innen, de a trianoni határon túlról, Arad megyéből származó Jenei magyarságát sem hangoztatta agyon az akkori hazai sajtó.
Keleti szomszédunk 20 év szünet után jutott ki újra a legnagyobb világversenyre, a csoportkör elején mindjárt legyőzte az Eb-ezüstérmes Szovjetuniót. Végül a vb-címvédő Argentínát megelőzve, Kamerun mögött másodikként jutott tovább.
Két évvel később aztán már Jeneitől várta csodát az MLSZ-szel együtt a hazai futballközeg, hogy a válogatottunkkal újra kijut egy világbajnokságra, de ebbe ő is gyorsan belebukott. A negyedik vb-selejtező, a görögök elleni 0–1 után lemondott, átmenetileg Puskás Ferenc lett az utóda a poszton.
Jenei: „Soha nem hagyom, hogy tanár úrként szólítsanak”
Jenei az 1980-as évekbeli bukaresti munkájával ezzel együtt a legnagyobb edzők közé emelkedett, szerte Európában.
„A pénzközpontúsággal mintha elsikkadna a hazai fiatal tehetségek támogatása és felfejlesztése – vélte a Krónikának adott, szenzációs anekdotákkal teli interjúban. – Régebben nem voltak olyan sokan a játékoskeretben, most sokkal többen vannak. Edzőként azt vallom, jó, ha van verseny a játékosok között, de a nagyon nagy versengésnek nemhogy nincs értelme, de vissza is üthet. Amikor kisebb volt a játékoskeret, akkor azért a számért, amit a mez hátán viselt, felelt a játékos. A száma jelentette az értéket, Puskást is úgy emlegették, hogy a tízes.”
A klubtulajdonosokról úgy látja: arra nem gondolnak, a játékosnak nemcsak kötelezettségei, hanem jogai is vannak. Ha viszont egy csapatban sokan „lézengenek”, elvész a számmal járó felelősség. Önmaga csapaton belüli szerepéről is tanítani valóan beszélt:
„A jogi kar helyett a testnevelési főiskolát végeztem el, bár a játékosoknak soha nem hagyom, hogy tanár úrként szólítsanak, hiszen katedra mögött soha nem voltam. Nem rosszindulatból mondom, de van olyan edző, akinek alig van meg a 12 osztálya, és tanár uraztatja magát. Engem hívjanak csak továbbra is Nea Iminek, Imi bának.”
A határon túli magyar edzők között pedig talált magának egy követendő, fantasztikus példát, aki nagyban meghatározta a játékról alkotott nézeteit: „A siker titka, hogyha az edző felismerte valakiben a majdani sikeres játékost, akkor hagyja, hogy járja be a saját útját, ne akarja önnön képére faragni – olvasható az interjúban. – Ezt Kovács Istvántól tanultam, aki az 1970-es években az Ajax Amsterdamot bajnokcsapattá tette, majd Franciaországban is hasonló sikereket ért el. De nem tudom megállni, hogy el ne mondjam: az 1986-os BEK-győzelmünk után az ünneplésen ő is velünk volt, ittuk a pezsgőt a kupából, Pisti átölelt és azt mondta: irigyellek téged. Hogy? Engem? Hiszen te kétszer is megnyerted. Igen, de én mind a kétszer idegen csapattal. Szóval mentoromnak tekintem, és nem felejtem el, hogy amikor megkérdeztem, hogy sikerült ilyen eredményekre jutnia, nagyon egyszerűen azt válaszolta: hagyom őket játszani. Én is ezzel próbálkozom. És még valami: fejleszteni kell a játékos pozitív vagányságát, a bevállaló készségét, de nem a sunyiskodó, csalafinta vagánykodást.”
Kovács István, a francia futballforradalom atyja
Játékosként és edzőként is sok a hasonlóság Jeneivel. Kovács Temesváron született, ő is edzette a legsikeresebb romániai klubot, ő is nyert vele bajnokságot és kupát. És Kovács István is BEK-győztesnek mondhatja magát, de akkor már az Ajax kispadján ült. Nyugodtan nevezhető az amszterdami klub története során a legsikeresebb edzőjének, főleg ha hozzátesszük, hogy mindössze két évig tartott az időszaka (1972–1973). Az Ajax négy BEK-győzelméből kettő az ő nevéhez fűződik: első szezonja végén megvédte a csapatával a még Rinus Michelsszel szerzett címet, majd második szezonja végén jöhetett az újabb diadal. Első fináléjában Johan Cruyff duplájával sikerült Rotterdamban legyőzni az Intert, olyan ikonikus holland futballisták segítségével, mint Ruud Krol, Arie Haan vagy Johan Neeskens. Az elemzések alapján a szigorú Michels után a lazább Kovács kellett ahhoz, hogy az egyéniségek kibontakozzanak, a csillagok csillogjanak.
Egy évvel később Belgrádban a Kovács-féle Ajax lett az első olyan csapat, amely BEK- vagy BL-döntőben elszomorította a Juventus szurkolótáborát, Johnny Rep korai találatával be is állította a végeredményt a torinóiak (Dino Zoff, Fabio Capello, José Altafini, Roberto Bettega) ellen, akik a negyeddöntőben csak Zoff bravúrjaival jutottak túl az Újpesti Dózsán.
Egy évtizeddel később a Panathinaikosszal a Görög Kupát nyerte meg.
Képességfejlesztésről alkotott filozófiájával az egyik legnagyobb hatású európai tréner lett, aminek a legtöbbet alighanem Franciaország köszönhet. Szinte példátlan a francia válogatott története során, hogy külföldi szövetségi kapitányra bízták volna a legjobbakat, 1966-ban a spanyol José Arribas – a francia Jean Snellával közösen – egy rövid ideig láthatta csak el a tisztséget. Kovács 1973 és 1975 között tevékenykedett kapitányként, csupán az eredmények alapján nem ez lett a két legsikeresebb éve, de az utóhatása a világ egyik vezető futballnemzetévé tette a franciákat.
Felvállalta a tehetségek gondozását, nyolc-tíz éves távlatban gondolkodott a válogatott felemelésével kapcsolatban. Románia azonban menet közben lecsapott rá, és hazavitte, de a következő nyolc évben Michel Hidalgo vb-elődöntőig és Eb-aranyig vezette Michel Platinit és társait, Kovács elgondolásait pedig idővel a francia akadémiai képzésbe is beültették.
Ma már a Párizs környéki intézmények adják a legtöbb vb-szereplő futballistát, közülük is kiemelt jelentőségű az INF Clairefontaine, amelyet a magyar szakember kezdeményezésére Fernand Sastre, a szövetség egykori elnöke alapított 1988-ban. Futballgyémántok tucatjait csiszolták itt Thierry Henrytól Kylian Mbappéig. Kovács István pedig a World Soccer és a France Football XXI. században összerakott listáján is bőven befért minden idők 50 legjobb edzője közé.
Guttmann Béla, a magányos világpolgár
Guttmann Béla is a futballtörténelem elitjéhez tartozik, ha a World Soccernek vagy éppen a The Timesnak hiszünk. Ha nem, akkor is. Ő az egyetlen olyan BEK-győztes tréner, aki Magyarországon tanult meg futballozni, viselte a válogatottunk mezét, és edzőként is magyar klubbal érte el az első nagy nemzetközi sikerét. Története ezer szálon kötődik a legnagyobb magyar labdarúgókéhoz, mindenekelőtt Zsengellér Gyuláéhoz, Puskás Ferencéhez, Kocsis Sándoréhoz, Czibor Zoltánéhoz, Kubala Lászlóéhoz.
Guttmann edzette azt az Újpestet, amely Zsengellér Gyula főszereplésével 1939-ben elhódította a Közép-európai Kupát, a II. világháború előtti klubfutball első számú trófeáját, az Inter, az OFK Beograd és a Ferencváros elleni oda-visszavágós párbaj megnyerésével. Guttmann már játékosként is világvándornak számított (MTK, Bécs, New York, Metz voltak állomáshelyei), edzőként is az lett, különösen azután, hogy Kispesten összeveszett Puskással. 12 országban, 25 csapatnál dolgozott, 62 évesen ért fel pályája csúcsára, amikor a Benficával először nyerte meg a BEK-et, az 1961-es berni döntőben a Kubalát, Kocsist és Czibort felvonultató Barcelonát legyőzve. Guttmann csapatának kapuját a finálékban csak magyarok vették be, előbb Kocsis és Czibor, majd egy évvel később Puskás, a Real színeiben, háromszor. De a Benfica 0–2-ről talpra állt, 2–3-ról 5–3-ra fordított, főszerepben a 20 esztendős Eusébióval.
A Guttmann-átkot nem ragoznánk túl, agyonírta már a magyar és a nemzetközi sajtó. Extraprémiumot kért, nem kapott, megátkozta és elhagyta a Benficát, amely azóta nyolc nemzetközi kupadöntőt elbukott, ebből ötöt a BEK-ben – ezt még a Juventus, a finálévesztés specialistája sem mondhatja el…
Lisszabonban mégis maradt három évig, sőt ezek szerint lett volna az a pénz, amelyért a negyediket is vállalta volna. Később egy évre még visszatért a portugál fővárosban, szintén kétszer az FC Portónál is dolgozott, de megvolt neki Olaszország, Svájc, Ausztria, Görögország és Ciprus is. Meg Uruguay és Brazília, a Penarol és a Sao Paulo FC mestereként. Az Atlanti-óceán túlpartján ismerte fel, hogy milyen hadrend felelhet meg a legjobban a brazil támadószellemnek, így közvetetten hozzájárult az ország első, 1958-as világbajnoki címéhez.
„Edzői védjegye a rendületlen támadójáték, fáradhatatlan küzdelem, állandó gólveszély” – idéztük korábban a róla írt jellemzést a Guttmann Béla – A világfutball edzőlegendája című kötetet bemutató összeállításunkban. Mint kiderült, éppen azért válhatott a legnagyobb szakemberek egyikévé, mert mindenkitől mindent megtanult a pályán és a pálya szélén.
Josef Herberger, az NSZK első sikerkapitánya szerint: „Aktív labdarúgóként kimagasló játékos volt, képzett és tapasztalt a célirányos edzésmódszerek terén, a világ futballpályáin megszámlálhatatlan küzdelemben érett és csiszolódott profi futballistává.”
Önmagáról Guttmann így vallott:
„Hosszú pályafutásom alatt sok országot bejártam, és néhányban dolgoztam is. Ha valahol a futballban láttam valami jót, azt azonnal elloptam és megtartottam magamnak. Egy idő után kevertem magamnak egy koktélt ezekből a lopott csemegékből.”
A korát megelőzve tudatosan alkalmazta a sajtón át a pszichológiai hadviselést, hogy az ellenfelet megtévessze és feltüzelje mindenkori csapatát. Pontosan átélte a sikerek árnyoldalát, amelyre manapság egyre több fény derül, hiszen úgy érezte: „A legmagasabb szinten gyakran a futball világában sem fekhet az ember rózsaágyon. Minél magasabbra mászunk a nemzetközi foci magashegységében, annál fagyosabb lesz a hőmérséklet és annál inkább magányosak leszünk.”
Kiemelt fotó: Puskás Intézet
