1. Hol tartunk most?
Avagy: mit jelent ez a kijutás az egyetemes magyar futballnak?
A mi magazinunk is foglalkozott azzal a helyzetértékeléssel, amit a Magyar Labdarúgó Szövetség tett közzé nemrégen, Gabay Balázs kollégám foglalta össze a jelentés legfontosabb megállapításait. A dokumentumból nagyon leegyszerűsítve az olvasható ki, hogy mindent, amit a szövetség és az állam együttműködve meg tudott valósítani külső beavatkozással, az megvalósult: jelentősen javult az infrastruktúra, továbbá a klubok gazdasági helyzete a stabilitás szintjén is messze túllépett. Ugyanakkor nem nőtt jelentősen a nézőszám a magyar élvonalban, hiszen nem játszik több fiatal a honi pályákon, ráadásul az önfenntartás kérdésének megválaszolása is óriási fejtörést okoz.
Azonban a pesszimista nézőpont mellett van egy optimista nézőpont is: a magyar válogatott sikeressége. Nem elég, hogy az MLSZ célkitűzése megvalósult a magyar válogatott mérkőzéseinek látogatottságával kapcsolatosan, de a pályán látott teljesítmény is igen jelentősen javult az elmúlt tizenvalahány évet tekintve. Ott vagyunk most, hogy a magyar válogatott kifejezetten eredményes, egymás után háromszor jutott ki az Európa-bajnokságra, ezúttal ráadásul veretlenül és csoportelsőként – egy nemzetközi szinten is jó képességű szövetségi kapitánnyal, aki hihetetlen munkát végez nemzeti csapatunk élén, főleg, ha a rendelkezésére álló futballisták játékminőségét vesszük alapul.
Én azon a véleményen vagyok, hogy hosszú évek munkája kell ahhoz, hogy a magyar futball egésze tényleges és látható előrelépést tudjon produkálni. Ha viszont ezt elfogadjuk, akkor azt se felejtsük el, hogy a válogatott sikeressége épp egy ilyen tényleges és látható előrelépésnek könyvelhető el, amelyet hosszú évek munkájának köszönhetően sikerült elérni. Úgyhogy van bizonyíték arra vonatkozóan, hogy lehetséges valódi változást elérni a magyar futball – sokszor talán átláthatatlannak tűnő – rengetegében.
Kányádi Sándor jól mondta, „csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott”. Úgyhogy én „félek” tovább, reménykedve a magyar futball nagy egésze fejlődésében, nagy bizalommal fordulva a jövő felé – ezt a kijutást nagyon megünnepelve.
2. A magyar válogatott stílusáról
Avagy: a 380 passz – 38% labdabirtoklás princípiuma.
(Aki nincs tisztában a 380 passz – 38% labdabirtoklás princípiumának jelentésével, az elolvashatja a legutóbbi három cikkem erre vonatkozó részeit, ezek itt, itt és itt találhatók meg a válogatottról írt sorozatom epizódjaiként, és folytathatja ezt az írást innen.)
Nagy volt az elégedetlenség a Bulgária elleni mérkőzésen mutatott játékkal kapcsolatban, még akkor is, ha a nagy nehezen megszerzett egy pont a biztos kijutást eredményezte a magyar csapatnak. Ahogy a Litvánia elleni idegenbeli mérkőzésen is történt, a magyar válogatott gyenge napot fogott, így a szenvedés kategóriájába tartozott az – utolsó perces öngóllal elért – 2–2-es végeredménnyel zárult bolgárok elleni összecsapás. Azt láthattuk, hogy a magyar válogatottnak kellett labdát birtokolva futballoznia, az ellenfél térfelén és a vonalak között játszva helyzeteket kidolgoznia, egyúttal figyelni is kellett az ellentámadásokra.
A 2021-ben megrendezett Európa-bajnokság előtti utolsó találkozónkon, a 0–0-val zárult Írország elleni felkészülési meccsen tapasztalhattunk hasonlót, ha statisztikai oldalról vizsgálódunk. A Wyscout modellje szerint azon a mérkőzésen 0,47-nyi volt a helyzetek mennyiségét és minőségét jelző várható gólok mutatói (xG) közötti különbség a magyar csapat javára, 58% labdabirtoklás és 550 passz mellett. A bolgárok ellen a xG mutatókból adódó különbség 0.6, a labdabirtoklásunk 56%, a megtett passzok száma pedig 538 volt. Jól látható, szinte ugyanazt a találkozót láthattuk a 380 passz – 38% labdabirtoklás princípiumának perspektívájából.
Érdekes, hogy a hazai, bolgárok elleni összecsapás alkalmával sikerült átlépni a saját árnyékunkat és már az átváltozás kategóriájában játszva tudtuk akkor otthon tartani a három pontot Szpasz Delevék ellen (2,24 xG különbség, 54% labdabirtoklás és 527 passz).
Fontos érteni: nem elég az, hogy tudunk labdát tartani és képesek vagyunk helyzeteket is kialakítani. Az a cél, hogy olyan helyzeteket tudjanak Nagy Ádámék létrehozni, amelyeket ki is tudnak használni, amelyek a befejezők erényeit hozzák elő, és amelyek valamilyen módon begyakorolt szituációk után születnek. Vagy: legyen Sallai Rolandnak és Szoboszlai Dominiknek mindig egy-egy olyan elképesztő megmozdulása, amely a semmiből alkot valamit. Eszünkbe juthat Sallai gólja a szerbek elleni hazai meccsről és nyilván Szoboszlai tegnapi villanásai is ebbe az összevetésbe sorolhatóak.
De térjünk vissza a csütörtöki, bolgárok elleni idegenbeli meccsre! Több kisebb helyzete is volt a magyar válogatottnak, de egyiket sem tudta kihagyhatatlanná kijátszani, amely így csak a meddő fölényt hozta magával. Ez a különbség a szenvedés és az átváltozás kategóriái között: sok kis helyzet helyett kihagyhatatlan ziccerek kellenek ahhoz, hogy a labdabirtoklás adta lehetőség győztes meccsekben végződjön.
Aztán a Montenegró elleni meccsen, amely a csoportelsőség kérdéséről döntött, megint egy nagy szenvedés tanúi lehettünk, egészen addig, ameddig Szoboszlai Dominik meg nem unta ezt az egészet. Sajnos a labdával a magyar csapat az idei év utolsó találkozóján ott folytatta, ahol a bolgárok ellen abbahagyta. Sőt: a Wyscout adatai szerint Montenegró xG mutatói magasabbak voltak a mérkőzés végére (nagyban köszönhetően Dibusz Dénes később kitárgyalandó védéseinek), mint a magyar csapatéi. Ugyanakkor a futball erről is szól – a klasszisok különleges képességeiről, arról, hogy ha nem tudod kipasszolni az ellenfeledet, akkor cselezd ki mindahányat. Világklasszis gólt lőtt a Premier League-ben futballozó sztárfutballistánk, ami után csak tapsolni lehetett, elemezni meg felesleges volt. Szoboszlai egyedül vitte át a záró meccset a szenvedés kategóriájából az átváltozás kategóriájába.
Az Európa-bajnokság selejtezősorozatának összegzése ekképpen néz ki a 380 passz – 38% labdabirtoklás princípiumának keretei között: a nyolc mérkőzésből három az átváltozás (Magyarország–Bulgária 3–0, Magyarország–Litvánia 2–0, Magyarország–Montenegró 3–1), három a szenvedés (Montenegró–Magyarország 0–0, Litvánia–Magyarország 2–2, Bulgária–Magyarország 2–2), a szerbek elleni két találkozóból a hazai 2–1 teljes mértékben, az idegenbeli győzelem pedig részlegesen az álomkategóriába sorolandó.
3. Szoboszlai Dominik nélkül nincsen semmi
Avagy: primus inter pares.
Legyen szó labdakezelésről, átvételekről, fordulásokról és lefordulásokról, lövésekről, hosszú labdákról, egy az egyezésről vagy éppen a rögzített szituációk elvégzéséről, Szoboszlai Dominik annyira lenyűgöző jelensége a magyar focinak, amelyre nem voltunk felkészülve.
A számok nem tudják elmondani ezt a sztorit, de azért mégis fontos felsorolni. Szoboszlai az egész selejtezősorozatot figyelembe véve négy góllal és négy gólpasszal segítette a csapatot. A továbbjutást eldöntő utolsó két találkozón, Bulgária és Montenegró ellen lőtt két gólt, adott egy gólpasszt, az ő szabadrúgása után egyenlítettünk Bulgáriában és szintén az ő szabadrúgása után pattant a labda Nagy Ádámhoz a montenegróiak elleni harmadik gól előtt. A két meccsen 143 passzából 121 jó helyre ment, az xG és a várható gólpasszok (xA) együttes száma 2,30 volt, 29 párharcából húszat megnyert, 12 cselezési kísérletéből 9 sikeresnek bizonyult. Aki esetleg nem követi közelről a futball statisztikai oldalát, annak jelzem: ezek kimagaslóan magas számok!
Mint a magyar focit 25 éve követő ember, teljes mértékben a hatása alá kerültem annak a játékosnak, aki egy személyben testesíti meg a múltat, a jelent és a jövőt. És határozottan utasítom vissza azt a felsóhajtást, hogy „óvatosabban kellene megszólalni és írni Szoboszlairól, mert ez már túlzás”. Kérem, ez nem túlzás! Tényleg történelmi mértékű klasszist láthatunk, minden idők egyik legjobb magyar labdarúgóját, egy világklasszist. Egy olyan embert van szerencsénk követni, akinek a mezét 2060-ban is meg tudom majd venni Balatonkenesén, aki olyan nekünk, mint amilyen Lionel Messi az argentinoknak.
Ja, és még valami: csak azért, mert ő saját magával kapcsolatban nem gondolja azt, hogy az ilyen kategorizálások fontosak lennének, attól még a közvélemény számára és személy szerint számomra is ezek fontos kinyilatkoztatások. Pontosan annak okán, mert a jövő generáció számára nagyon nem mindegy, kit állítunk példaképnek. Tudom, már unalmas. De szerintem fontos tudatosítani a sikert. Nekünk, magyaroknak, végképp.
4. Balogh Botond előrelépéséről
Avagy: hiányposzton tűnt fel egy esetleges megoldás.
Értekeztem én is és sokan mások is arról, hogy amikor Orbán Willi ott van csapatunk védelmének tengelyében, akkor a labdabirtoklás fázisaiban az Orbán jobbján található játékost gyakran rejti el Marco Rossi, remélve, hogy a labda folyása elkerüli majd az azon a poszton szereplőt.
Így volt ez Fiola Attila, Botka Endre és természetesen a legtöbbször ott megforduló Lang Ádám esetében is. A felsorolt játékosok mind remek képességű védők, a párharcaikban erősek, a labda nélküli játékban hasznosak. Azonban akkor, amikor magas nyomás vagy felállt védelem ellen kellene megbontani az ellenfél struktúráit, akkor nem ők a legalkalmasabbak a feladat megoldására.
Marco Rossi végre bele mert nyúlni az eddig elkerült megoldásba, a pályára küldte Balogh Botondot, a 21 éves belső védő pedig rögtön meg is hálálta a bizalmat. A vele szemben támasztott optimizmusom kettős: egyrészt elkezdett folyamatosan játszani egy szabad szemmel is jól láthatóan minőségi bajnokságban, a Serie B-ben, másrészt pedig a magyar védelemben gyakran hiányként jelentkező karakterjegyeket volt képes villantani a tegnapi napon, az utolsó selejtezőnkön – átlós előrepasszok, türelmes ütemjáték, illetve bátor labda nélküli belépők jellemezték a Parma futballistájának a játékát.
5. Dibusz Dénes bevédte magát a kezdőbe
Avagy: Gulácsi Péter visszatérésével is Dibusz nevével kell, hogy kezdődjön a csapatnévsor.
A Montenegró elleni magyar győzelem Szoboszlai Dominik szólógóljáról marad örökké emlékezetes, de Dibusz Dénes négyes védésparádéja ugyanúgy bele fog égni a magyar szurkolók emlékezetébe, nem véletlenül.
Vannak olyan sportmomentumok, amikor végérvényesen eldőltnek tekinthetőek bizonyos sorskérdések. Ilyen volt Kobe Bryant 2009-ben megnyert NBA-gyűrűje a Los Angeles Lakersszel, amikor Pau Gasollal és Derek Fisherrel képes volt elnémítani azokat a kritikus hangokat, akik szerint Shaquille O’Neal nélkül sosem jut el a csúcsra. Ugyanilyen volt számomra José Mourinho eddigi utolsó Bajnokok Ligája-győzelme. Amikor a portugál az Interrel 2010-ben megnyerte a trófeát, végleg belépett minden idők legnagyobb edzőegyéniségeinek csarnokába, és leült Sir Alex Ferguson, Fabio Capello és a hasonló legendás edzők mellé. Legutoljára akkor éreztem ilyen pillanatot, amikor Lionel Scaloni kifakadását és könnyeit néztem vissza újra és újra: Lionel Messi világbajnoki címe eltagadhatatlanul tette meg őt minden idők legnagyobb futballistájává, a történetét bibliai szintre emelve.
Nos, kicsiben bár, de ha Dibusz Dénes karrierútjára tekintünk, ugyanilyen momentumnak lehettünk szemtanúi az utolsó selejtező utolsó perceiben. A ferencvárosi kapus hosszú évek kispadozása után, megannyi egy-egy meccses beugrást követően ezúttal sorozatban 12 mérkőzésen állhatott a kapuban 90 percen keresztül, és a széria végén teljesen egyértelművé tette, hogy most Gulácsi Péteren a sor a türelemre. A 33 éves Dibusz négy lövést védett ki egymás után a Montenegró elleni hazai mérkőzés hajrájában, e mellett is hatalmas bravúrokat mutatott be, ezzel pedig kiérdemelte a közönség éljenzését és azt, hogy a nevét skandálja a publikum.
6. A mérkőzés utáni ünneplésről
Avagy: Marco Rossi és Szoboszlai Dominik a szurkolók között.
Amikor Szoboszlai Dominik lehúzta a felest és megkérdezte, hogy „hány fokos”, majd elmondott egy alázatos, sallangmentes, ugyanakkor önbizalommal teli beszédet, akkor egy, a válogatottunkkal kapcsolatban oly fontos kérdés is megválaszolásra került.
Biztossá vált, hogy a Szalai Ádám által hagyott űrt csapatkapitányként Szoboszlai képes betölteni. Sőt a válogatotton belüli „új generációs” vezetői réteg most érett be igazán. Emlékezhetünk, Dzsudzsák Balázs akkor vált igazi kapitánnyá, amikor kijutottunk a 2016-os Eb-re, Szalai Ádám akkor, amikor a szintén Eb-szereplést érő izlandiak elleni hazai győzelmet lehetett ünnepelni, Szoboszlai Dominik pedig a jelenlegi kvalifikációt elérve vált a nemzeti csapat igazi vezérbikájává. (Micsoda tanulmány lehetne a három felsorolt karakter vezetéselméleti szemszögű elemzése…)
Miután Szoboszlai a győzelmi beszédének a végére ért, azt hihettük, hogy ennyi volt a buli a stadionon belül. De csak ekkor lépett fel a Carpathian Brigade tagjai közé Marco Rossi, a nemzeti csapatunk szövetségi kapitánya.
Itt az ideje színt vallanom: nem vagyok a legnagyobb Marco Rossi-rajongó, mégpedig azért, mert azt vallom, hogy a haldokló magyar futball-tradíció ügyének egy forradalmi vízióval rendelkező szövetségi kapitány kellene. Ha ilyen lenne Marco Rossi, akkor „nem csak” a nemzeti csapatra lehetne hatással, hanem egy egész ország futballjára.
De eljött a pillanat, hogy elismerjem, hogy ebben a helyzetben, amelyben jelenleg a válogatott teljesítményének köszönhetően vagyunk, naiv és egyúttal buta elvárás részemről Marco Rossi felé, hogy még többet tegyen a magyar futballért.
Nem Marco Rossi hibája az, hogy a magyar futball nem tudja megtalálni a saját útját és ezért, mint a gyógyuló alkoholbeteg, mindig csak a következő napot szeretné józanul eltölteni. Nem Marco Rossi hibája az sem, hogy azok a tényleges fejlesztések, amelyek fellelhetőek a magyar csapat játékában a magyar futballközegnek csak lemásolandó leckeként és nem inspirációként jelennek meg. Az pedig végképp nem Marco Rossi hibája, hogy nincsen egyetlen egy magyar ember sem, aki valós vízióval, a magyar futball tradíciója jelentette alapokon állva, magyar nyelven beszélve és nemzetközileg is mérhető sikereket elérve képes a kispadok előtt mutogatni.
A magyar válogatott közönségének, a szurkolóknak teljes mértékben igazuk van: Marco Rossi csodát tett és csodát tesz ezzel a közösséggel, amit magyar válogatottnak hívunk, és nekem nincs jogom ezt megkérdőjelezni.
7. „Bal sors akit régen tép…”
Avagy: A Himnuszunk 200 éves.
Személyes a viszonyom Kölcsey Ferenc Himnuszával. Az Egyesült Államokban is velem van, támaszt, büszkeséget, identitás ad. A nemzeti érzés, a „mi” megtestesítője. Először az iskolában hallgatjuk meg, és a vigyázzállás alázata a mai napig új leckékkel szolgál: mit jelent főt hajtani, tisztelni a múltat, honfitársként élni. A válogatott meccsek előtti bizsergés gyermekkori varázslata immár némileg megváltozott, de nem alakult ár, a felnőttkori magyarságom ennek a természetes következménye. Minek nevezné a 21. századot Kölcsey, ha az előzőek zivatarosak voltak?
Ugyanakkor bármennyire is értve érzem a Himnusz üzenetét, egyre inkább azt gondolom, hogy a búbánat kényelme túlságosan könnyű kifogásként használatos a magyar társadalom rezdüléseiben, egyúttal a magyar sport világában is. A játékvezetők mindig ellenünk fújnak, a labda mindig a mi akaratunkkal ellentétesen pattan, a döntő momentumokban pedig mindig a mi sportolónk jár szerencsétlenül. Ehhez képest 1997 után másodjára ér el sorsdöntő eredményt a magyar válogatott úgy, hogy az egyenlítő találat öngól után születik meg. Anno a finnek juttatták komikus körülmények között a saját kapujukba a labdát, most pedig Aleksz Petkov csúsztatta azt a – bolgárok szempontjából rossz – kapuba az utolsó utáni pillanatokban, arról nem is beszélve, hogy az izlandi kapuba bebombázott Szoboszlai-találat is pattanhatott volna kifelé... Tényleg ver minket a sors?
Emlékszem, a szegedi Madách Imre Általános Iskolában a Himnusz Irénke néni értelmezésében úgy hangzott, hogy a költői én az áldásért nem valamiért cserébe, hanem alanyi jogon fohászkodik Istenhez. Tehát ne azért kapjon áldást a magyar, mert megérdemli, hanem mert az neki jár.
Nos, a magyar labdarúgó válogatott ezen a „holtponton” már rég túllépett. És talán ez a legfontosabb üzenete az elmúlt éveknek. Marco Rossi nem alanyi jogon várja el a győzelmeket, hanem a játékosokkal együtt nagyon sokat tesz is érte. A játékosok keményen dolgoznak, megalkuvást nem tűrve mennek bele a találkozókba, és ami a legfontosabb, pozitív meccstervvel próbálják Istentől megkapni az áldást. Van letámadás és bátorság, van szenvedés és verejték, de van hit és cselekvés is. Hatalmas történet, Isten kezének a megragadásának aktusa ez – a magyar válogatott példát mutat a mindennapi életünkhöz.
A cikkem megírásához a következő forrásokat is használtam inspirációként:
Petykó Adrián – M4Sport.hu: Letámadáson innen és túl – Bulgáriában nem hibátlan, hanem tudatos munka érett be és ért Eb-t
Gabay Balázs – Büntető.com: MLSZ-diagnózis az NB I-ről: kevés fizető néző, óriási bérköltség, láthatatlan fiatalok
Fotmob.com: Hungary 3–1 Montenegro
Fotmob.com: Bulgaria 2–2 Hungary
Kiemelt kép: Kovács Tamás / MTI
